Hippokratész, az ókori orvos már több mint kétezer éve úgy tartotta, hogy a „humor” a szervezet nedveit jelenti, amelyek egyensúlya határozza meg az ember testi és lelki jóllétét. Zseniális megérzés volt: ma már a tudomány is igazolja, hogy ha van humorunk, jobban érezzük magunkat, és jobb az életminőségünk. A latin nyelvben a szó eredetileg szintén nedvet vagy folyadékot jelentett, a magyarban pedig idővel életerő, kedélyállapot értelmet kapott. Ahogy a test nem élhet víz nélkül, a lélek is kiszárad humor nélkül. Ha képtelenek vagyunk nevetni – akár a saját bénázásainkon is –, az életünk olyan, mint egy fekete-fehér film, amiből eltűntek a legjobb jelenetek. Persze, gondok mindig akadnak; a kérdés csak az, hogy a pohár félig tele van-e… és ha már tele, ugye meg is isszuk?
A nevetés pillanatok alatt felszabadít: oldja a feszültséget, enyhíti a stresszt, hosszabb távon pedig derűsebbé, nyitottabbá tesz, és megerősíti az emberi kapcsolatokat. Egy jóízű baráti este után a problémák hirtelen összemennek, mint a hóember egy tavaszi délutánon. A humor létra, amellyel kimászhatunk a gondok gödréből – és ha ügyesek vagyunk, másokat is magunk után húzhatunk. Nem véletlenül mondják: „Mosolyogj a világra, és a világ is visszamosolyog rád” – bár néha ez a mosoly olyan, mint a főnöké, amikor plusz feladatot ad.
A nevetés ráadásul társas műfaj. Ahogy Henri Bergson is megfogalmazta a Nevetés című művében: a kacagásnak visszhangra van szüksége, folytatódni akar, és valójában mindig egy csoport közös élménye. A nevetésben van egy kimondatlan egyezség, egyfajta cinkosság a többiekkel – legyenek jelen fizikailag vagy akár csak a fejünkben. Röviden: egymagában az ember ritkán nevet igazán. És valljuk be, a közösen átélt nevetés mindig hangosabb és ízesebb, mint a magányos mosoly.
A humornak számos arca van. A kapcsolatépítő – vagyis affiliatív – humor barátságos, összekötő erő: közös élmények felidézése, kedves tréfák, amelyek bántás nélkül fakasztanak mosolyt. A pozitív önirónia (önfelemelő humor) pedig akkor működik igazán, amikor a saját apró hibáinkon nevetünk, és közben másokat is megnevettetünk. Például: „Ma reggel a kávé és én egyszerre indultunk – csak én lassabban melegedtem be.”
Vannak azonban a humornak kevésbé szerencsés változatai is. Az önlealacsonyító humor bár látszólag könnyed, belül lassan rombolhatja az önbecsülést. Az agresszív humor pedig gúnyol, bánt, és falakat emel ahelyett, hogy hidakat építene. A jó humor összeköt, a rossz viszont elválaszt – ezért érdemes kétszer is meggondolni, mielőtt elsütünk egy poént.
A nevetés testi szinten is igazi csodaszer. Tudományos vizsgálatok bizonyítják, hogy egy kiadós röhögés endorfint szabadít fel, ami természetes boldogsághormonként javítja a hangulatot. Jót tesz a szívnek, erősíti az immunrendszert, és megdolgoztatja a rekeszizmot, a tüdőt, valamint a hasizmokat – ez az egyetlen edzés, amihez nem kell sportcipő. Nem véletlen, hogy a világ számos pontján már önálló módszerként is alkalmazzák a nevetésterápiát, ahol a vidám kacaj tudatosan válik a gyógyulás eszközévé.
Ha tehetjük, kerüljük az „energiavámpírokat”, és inkább a „humorbombák” társaságát válasszuk – mellékhatásként maximum a hasizmunk fog fájni a sok nevetéstől.
A történelem során a humor sokszor olyan volt, mint egy mentőmellény a viharos tengeren – nem szüntette meg a hullámokat, de segített a felszínen maradni. Háborúk, válságok idején a derű tartotta egyben az emberek lelki erejét. Karinthy Frigyes egyik legismertebb mondása: „Humorban nem ismerek tréfát!” – mintha csak azt üzenné: a humor nem luxus, hanem életmentő készség. És milyen igaza van! Ahogy Anthony Burgess egyik regényében elhangzik: „Nevess, és a világ is veled nevet; horkolj, és egyedül alszol.” Az utóbbi kevésbé romantikus, de annál igazabb: a jókedv társaságot vonz, a rosszkedv viszont magányt.
A mosolyt érdemes napi vitaminként beiktatni. Mosolyogjunk rá az életre, és amikor csak lehet, csaljunk vidámságot mások arcára. Legyen a forrás akár egy frappáns könyv, egy vidám társaság vagy egy szívből jövő beszélgetés. A nap végén tegyük fel magunknak a kérdést: mikor nevettünk utoljára úgy, hogy a könnyünk is kicsordult? Ha már nem emlékszünk rá, itt az ideje pótolni az adagot – recept nélkül is kapható.
Na és te, kedves olvasó? Milyen gyakran nevetsz akkorát, hogy a szomszéd is átjön, hogy „mi olyan vicces”? Írd meg kommentben – lehet, hogy együtt is jót derülünk!
