Avagy miért nem mindegy, hogy karbantartod-e a tested – vagy széthullik, mint egy régi kredenc...

Az entrópia – ez a gyönyörű, baljós hangzású fogalom – a termodinamika második főtétele szerint a zárt rendszerek rendezetlenségének mértéke. Egyszerűbben fogalmazva: minden, amit magára hagyunk, előbb-utóbb széthullik. Elkopik. Tönkremegy. Ha nem törődünk vele, lassan, de biztosan leépül. Ez alól sajnos nem kivétel sem a nagyszoba szőnyege, sem a Római Birodalom – és különösen nem a saját testünk.

És itt válik igazán izgalmassá a történet. Mert míg a fizikai rendszerek sorsa valóban az entrópiába hajlik, az emberi élet – legalábbis egy darabig – mégiscsak karbantartható. Már ha hajlandóak vagyunk energiát fektetni bele.

Gondoljunk csak a történelemre: birodalmak születtek, virágoztak, majd szépen lassan elporladtak. Most pedig nézzünk magunkba: az öregedés, a sejtszintű leépülés, a krónikus gyulladások, az ízületek nyikorgása, az izomtömeg olvadása – mind az entrópia csendes művészetének jelei.
A természet – elegánsan, de könyörtelenül – emlékeztet minket arra, hogy semmi sem örök, sem az élet, sem a forma, sem a rend. Sőt, ha jobban belegondolunk, a világmindenség egyetlen állandója éppen a változás – ahogyan egy régi kínai közmondás is mondja: „Csak egyetlen dolog állandó – maga a változás.”

És bár ez a felismerés elsőre kissé melankolikusnak tűnhet, mégis lehet benne valami megnyugtató: ha a változás elkerülhetetlen, akkor lehetőség is rejlik benne – változni, fejlődni, regenerálódni, újraépülni. Mert bár örök dolgok nincsenek, értékes pillanatok – na, azokból lehet bőven.

És mit tehetünk mi, földi halandók?
Mozgunk. Jól eszünk. Pihenünk. Nevetünk. Kapcsolódunk. Tudatosan élünk. Mindezt azért, hogy a testünk ne biciklivázként rozsdásodjon egy elhagyott garázs sarkában. Ez a mi válaszunk az entrópiára – egyfajta életművészet. Mert minden egyes nap új esély arra, hogy az épülés oldalára álljunk, ne a szétesésére.

Ugyanis minden szervezet – legyen szó egy családról, egy cégről vagy a saját testünkről – csak addig működik, amíg gondoskodunk róla. A testünk nem egy bérelt autó, amit elég évente szervizbe vinni, hanem az egyetlen otthonunk – születésünktől halálunkig. Illene tehát jobban odafigyelni rá, mint a telefonunk akkumulátorára. (És valljuk be, azt is csak akkor vesszük észre, ha pirosba vált…)

Mert a test – csodálatos módon – képes a regenerációra. Amikor mélyen, pihentetően alszunk, nem csak álmodunk egy jobb életről, hanem közben a szervezetünk valóban újraépíti önmagát. A baj csak az, hogy közben az idő vasfoga sem alszik: csikorogva végzi a dolgát, és csendben növeli az entrópiát. Két folyamat zajlik bennünk egyszerre – regeneráció és degeneráció – és hogy melyik kerekedik felül, az nagyrészt rajtunk múlik.

Ha túlhajtjuk magunkat, állandó stresszben élünk, alig mozgunk és eszünk valamit (vagy épp mindent), akkor a degeneráció nevet a markába. De ha okosan beosztjuk az energiáinkat, ha hagyjuk a testünket lélegezni, aludni, feltöltődni – akkor a regeneráció is esélyt kap.

A nagy kérdés tehát nem az, hogy van-e entrópia (mert van), hanem az, hogy ki állítja be a belső arányokat.
És jó hír: ez a szabályozó nem kívül van – hanem belül.

A legnagyobb tévedés az, ha azt hisszük: az egészség „jár”. Mintha vele születnénk egy életre szóló garancialevéllel. Pedig nem. Az egészség nem hitbizomány – hanem napi döntések sorozata. Egy véget nem érő, de izgalmas projekt, amelyhez mi írjuk a forgatókönyvet.

És amikor valaki azt mondja: „az orvosok sem tudják, mi bajom van” – az legtöbbször nem rejtélyes mutáció, hanem a saját testtudat teljes hiánya. Olyan ez, mintha valaki nem tudná, miért nem indul reggel az autó, pedig már három éve nem tankolt bele egy csepp benzint sem…

És most egy kis önismereti tükör:
Három fő embertípust különböztethetünk meg az entrópiához való viszony alapján:

1. Az önsorsrontók, akik még rá is segítenek az entrópiára. Ők azok, akik egészségtelenül élnek, túlsúlyosan, mozgásszegényen, káros szenvedélyekkel. Szinte szándékosan gyorsítják a saját leépülésüket.
2. A békében sodródók, akik nem ártanak önmaguknak, de nem is tesznek különösebben semmit az egészségük megőrzéséért. Úgy vannak vele: „ma még nem fáj, holnap meg majd meglátjuk…”
3. A tudatosak, akik pontosan tudják: az élet ajándék – és felelősség is egyben. Ők azok, akik aktívan törődnek a testükkel, lelkükkel, szellemükkel.

Szerénytelenség nélkül mondhatom: én is a harmadik csoportba tartozom. Célom, hogy nyugdíjas éveimet ne csak túléljem, hanem életerővel, frissességgel és derűvel éljem meg – testileg, lelkileg és szellemileg is. Ezért is választottam a mozgás, a gyaloglás, az egészséges táplálkozás mellé egy innovatív megoldást: 2024 szeptembere óta használom a LifeWave X39 tapaszokat. Ezek aktiválják az őssejteket, támogatják az immunrendszert, javítják az erőnlétet, egyszóval stimulálják testünk regenerációját, öngyógyitó képességét – és számtalan más, pozitív élettani hatásuk is van.

Zárásként egy fontos felismerés:

Az entrópia nem áll meg – de mi sem.
Tudatos életmóddal, önismerettel, regenerációval, mozgással és akár korszerű megoldásokkal – mint a longevity-programok, a biohacking, vagy az őssejt-aktiválás – még hosszú ideig egyben tarthatjuk azt, amit szeretünk: önmagunkat.

Nem harcolni kell az entrópia ellen – hanem táncba vinni.
De ne hagyjuk, hogy ő vezessen.